Búcsúznak a végzősök, időpontok

Április 24-én az áhítaton már az iskola diákságától búcsúztak a 12. évfolyamos diákok.

Május 2-án 14 órától kerül sor a ballagási főpróbára.
Május 3-án 14 órától búcsúznak a végzősök tanáraiktól. Aznap este lesz a szerenád.
Május 4-én délelőtt kerül sor a bolondballagásra.
Május 5-én tartjuk  a ballagást
- 12:30 utolsó osztályfőnöki óra az osztálytermekben
- 13:00 áhítat és díjátadó a díszteremben
- 13:30 iskolai ballagás
- 14:00 átvonulás a ref. templomba
- 14:30 ballagási műsor a református templomban, melyet élő adásban láthatnak az iskola YouTube csatornáján a https://youtube.com/sziladynet/live linkre kattintva!

A hétfői áhítaton a végzősök nevében Szabó Áron Timóteus búcsúzott:
Sziasztok, Szabó Áron Timóteus vagyok, végzős diák, és engem ért az a megtisztelő feladat, hogy én tarthatom ezt az áhítatot, a Végzősök Áhítatát.
Az ige, amit hallhattunk így szólt: „Mert csak én tudom mi a tervem veletek -így szól az Úr- békességet, és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek!” (Jeremiás Könyve 29. fejezet, 11. vers)
Ez az ige számomra nagyon fontos szerepet tölt be az életemben, hiszen mikor ideköltöztem Halasra lassan 6 éve, és átléptem az iskola kapuit, nagyon sokszor hallottam ezt.
Mikor ideköltöztem, gyakorlatilag 180 fokos fordulatot vett az életem, és évek kellettek hozzá, hogy meg tudjam érteni mennyi áldás, és tapasztalat volt ezek mögött az évek mögött. Minden új volt. Új környezet, új emberek, teljesen ki kellett lépnem a komfortzónámból, és bevallom elég nehéz, fájdalmas út volt számomra otthagyni mindent.
Hogy miért mondtam ezt el? Mert most ugyanilyen sors előtt állunk mi végzősök.
Újabb fordulóponthoz érkezünk, saját lábunkon kell állnunk, és saját döntésekben kell helyt állnunk. Ezt nem elsősorban a végzőstársaimnak mondom, hanem mindenkinek.
Tedd fel a kérdést magadban: Ki vagyok én?
Nyilván mindenki egyhangúan ráfelelné (Például magam részéről) hogy: Szabó Áron Timóteus vagyok, végzős diák, 18 éves, -bár hatodikosnak tűnök- de 18 éves stb. Viszont ez a kérdés korántsem egyszerű, mert ez nem erről szól!
Ki vagyok én? Ki vagyok valójában? Kinek látom magamat? Érett felnőtt embernek? Netán még fejlődő embernek, akinek még kell tanítás az élethez? Mert ugyanis az élet leckéjét nem az iskolapadban fogod megtanulni. Azt a tapasztalataid, a sorsfordító események fogják neked megtanítani. Páran biztosan ismeritek ezt a mondást: „Life long learning”, azaz élethosszig tartó tanulás. Ez az élet.
Egy másik fontos dolog az maga az emlékezés.
Az emlékek ugyanis nem halnak meg, hanem tovább élnek bennünk, tovább élnek az emlékezetünkben.
Én például nagyon szeretem azt, amikor régi szép emlékekről beszélhetek, vagy úgy általában beszélgetek valakivel, és annyit beszélünk -és nem fogyunk ki a témából-, hogy észrevesszük egyszer csak mennyi idő eltelt valójában.
Például magam részéről én emlékszem az első tanítási napomra, és óvodáskoromban mennyire irigyeltem az iskolásokat, hogy ők már iskolások lehetnek.
Emlékezni egy varázslatos dolog. Teszel egy utazást a múltba, és gondolatban újra átéled azokat.
Emellett fontos még a nyugalom, a belső békesség. Persze nem egyszerű ez, nekünk végzősöknek különösen nem, de a dolgokat sosem szabad "túlspilázni", túlgondolni, és sosem jó rástresszelni, mert magunkban még inkább felerősítjük a félelmet, és rögtön hátrányból indulunk ezzel.
De félreértés ne essék: Nem úgy értem ezt, mint a Pató Pál Úr, hogy „Ej ráérünk arra még”, és hogy félvállról vegyünk mindent, csupán ne stresszeljük magunkat, ha lehet.
Nagyon jó példa erre az én angol érettségim története.
Novemberben érettségiztem angolból előrehozottan, előtte két nappal voltam Pesten metalkoncerten, és másnap este értem haza. Anyukám meg is kérdezte, hogy: „Fiam, neked amúgy mikor is lesz az angol érettségid?” Mondom neki tök lazán: „Hát…holnap.” Édesanyám erre rögtön megijedt, de én nem féltem egyáltalán, és így is mentem be másnap érettségizni, és nagyon jól sikerült.
De térjünk vissza az igénkre. „Mert csak én tudom mi a tervem veletek (…)”
Mennyire nyugtató dolog is ez nem? Hogy Isten az egyedüli, aki tudja mi lesz velünk. Senki más nem tudja, csak ő. Ezért kell rábízni magunkat, mert ő már tudja mi lesz velünk. Emellett terve van velünk, méghozzá nem is akármilyen, csupán bíznunk kell őbenne.
Az ige másik fele pedig: „Békességet, és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.”
Olyan csodálatos ez a rész. Isten terve a békesség, és a reményteljes jövő. A belső békességről már beszéltem, most a békességet úgy általában szeretném említeni.
A békesség egy szeretetkapocs a mi életünkben. Békességben élni egy áldott, szeretetteljes érzés.
Te hogy érzed ezt? Békességben vagyok? Békességben jöttem ide, és békességben hallgatom mindezt?
Ha nincs bennünk békesség, az megbetegít bennünket, és lassan rájövünk arra, hogy semminek nem tudunk örülni. Pedig békességben lenni nagyon egyszerű dolog. Egyszerűen csak szeresd a másikat, és
ne keresd benne a rosszat, ami miatt haragban leszel.
Jézus ezt mondja: „Szeressétek ellenségeiteket, és áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” Talán ez az ige az, ami a legnehezebb. Mégis hol érdemli meg a másik, hogy szeressem őt, amikor ő sem szeret engem? Milyen jogon imádkozzam érte, ha nincs benne köszönet?
A válasz egyszerű: Legyen benned az Isteni békesség, ami által szeretetet sugárzol a másik felé, és ezt ő is meg fogja látni benned.
Hidd el, viszálykodás közben higgadtsággal, és szeretettel beszélni a másik felé sokkal jobb, és hatásosabb, mint ugyanúgy haraggal visszavágni.
És Isten ezt tervezi nekünk: a békességet, és a reményteljes jövőt.
Mert nagyon fontos az is milyen perspektívából nézzük a jövőnket.
Sokan közületek biztosan félelemmel, aggódással, pesszimizmussal néz elébe a jövőnek, de tudnotok kell, hogy ott van Isten, aki a reményteljességet kínálja fel nekünk, csupán el kell azt fogadni.
Utolsó áhítat. Ez olyan ijesztően hangzik egy kicsit nem? Nekem legalábbis eléggé, pláne amikor nyár végén belegondoltam, hogy azta, végzős leszek, és ennek a 12 évnek is vége.
Több mint egy hete voltam az utolsó szavalóversenyemen, amit fel kell még dolgoznom, hogy tényleg ez az utolsó, hiszen 10 éven keresztül rendszeresen szavaltam, és az életem részévé vált, biztos sokatokkal is ugyanez van.
Ez persze nem rossz egyáltalán, sőt itt jön képbe a reményteljes jövő is.
Tudod mi lesz egy év múlva? Nem. Tudod milyen lesz utoljára, végleg otthagyni az életed ezen periódusát? Nem. Tudod milyen lesz ez, jó vagy rossz? Nem.
Egyedül Isten tudja ezt. Ő az, aki a tenyerén hordoz minket, és aki a legjobban szeret. Csupán bízni kell benne, hiszen megígérte: „Mert csak én tudom mi a tervem veletek, békességet és nem romlást
tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek!”

Így legyen. Ámen! Áldás Békesség!