Szakmai látogatás Izmitben

Első alkalommal jártam Törökországban, Izmitről az utazást megelőzően mit sem tudtam. Arra már a felkészülés során jöttem rá, hogy azonos az egykori Nikodémiával, ami az egyik fő helyszíne kiskamasz korom kedvenc regényének, az Aranykoporsónak. Mélyre nyúlnak itt az emberi civilizáció gyökerei, ahogy Törökország és a török kultúra is több és más, mint az a kép, ami az Egri csillagok nyomán kialakult bennem.

Szakmai látogatásra mentem az iskola ERASMUS programjának köszönhetően a Cahit Elginkan Anatolian High School-ba, amiről már az első nap kiderült, hogy Izmit második legjobb középiskolája. Ez azt jelenti, magyarázta vendéglátónk, hogy a 8. osztály végén minden diák által írott vizsgán 90% fölötti eredményt elérő diákok kerülnek hozzájuk. Amott van a legjobb középiskola- intett az egyik szomszéd épület felé- oda járnak azok, akik 100%-ot írtak.

Teljesen más tehát a rendszer, nem az iskolák versengenek vonzó szolgáltatást ígérve a diákok és szülők kegyeiért, hanem megvan stabilan, hogy ki milyen képességű/motiváltságú diákokat kap. Ebből aztán sok minden egyéb is következik, ahogy azt a meglátogatott angol-, német-, (török) irodalom és filozófia órákon tapasztalhattam. Az megfigyelési szempontjaim, többek között,  a motiváció és a fejlesztő értékelés lettek volna, de ahogy a tanárokkal folytatott megbeszélésekből kiderült, egyik sem létezik, illetve az előbbire nincs szükség (ahogy, mint elmondták, fegyelmezésre sem). Ugyanis garantálja maga a rendszer, ahol nincsenek évközi jegyek, csak félévente egy átfogó vizsgateszt, ahol 50% fölötti eredmény kell az elégségeshez, viszont maguk a tanárok is adnak egy százalékot az egész féléves magatartásra és szorgalomra (házi feladat, órai aktivitás stb), s a kettő átlaga adja ki az érdemjegyet. 11. osztálytól specializálódnak, azt a tárgyat tanulják nagy óraszámban, amiből a egyetemi felvételi vizsgát írják, s mivel nagyon kevés az ingyenes állami hely az egyetemeken, a diákok beleadnak mindent.

Motiváltak és aktívak annak dacára, hogy az órák nem voltak forradalmiak módszertanilag. A telefonokat nap elején beszedték az erre kijelölt diákok és csak a nap végén (16.00 óra) kapták vissza. Minden teremben volt okostábla, amit főleg arra használtak, hogy a kötelező állami tankönyvet kivetítsék, illetve annak interaktív anyagait használják. Az órák zöme mégis érdekes tudott lenni, de ennek zöme nem a tanári innovációból, hanem a diákok bevonódásából adódott.

Török irodalom és filozófia órákat is látogattam a nyelvórák mellett, mivel a kompetencia fejlesztés két alappillére a szövegértés, illetve a logikus gondolkodás fejlesztése. Az előbbi elképzelhetetlen az olvasóvá nevelés nélkül, s arra például láttam jó példát, hogy hogyan támogathatja ezt a környezet is, mivel az udvaron olvasószekrénykék voltak zömmel ifjúsági (tehát nem kötelező!) irodalommal, és párnákat is lehetett kivinni egy meghatározott teremből a kinti olvasáshoz. A gyerekekkel való beszélgetésekből az derült ki, hogy kevesebb kötelező olvasmányuk van, viszont több közötte az időben hozzájuk közel álló szöveg, illetve, hogy az irodalom tanítása nem irodalomtörténeti alapú. Ezt alá támasztották a tankönyvek is: tematikus blokkok voltak bennük és nagyon sok közelmúltbeli, illetve kortárs szöveg.

A filozófia órákon éppúgy, mint az irodalom órákon azért tudtam érdemben részt venni, mert akadt olyan önkéntes diák, aki végig tolmácsolta nekem angolul. Itt elsősorban a gondolkodás fejlesztése érdekelt, s itt láttam példát arra, amit a jó gyakorlatként megosztani fogok: a ’6 gondolkodó kalap’.

Végül szeretném elmesélni az egész látogatásom legjobb élményét, ami a 12. osztályos török irodalomórán esett meg. Itt olyan diákok voltak, akik ebből a tárgyból tesznek majd egyetemi felvételi vizsgát. A tanárnő készült rám, eredetileg az expresszionizmus volt a téma, s illusztrációnak József Attila néhány törökre fordított verséből hozott részleteket. Utána az egymásra hasonlító török és magyar szavakról beszélt és illusztrálta egy Youtube videóval (sok ilyen van). Itt elmondtam én is, amit erről a témáról tudok. Aztán - kb 10 perc volt még hátra- megkért, hogy beszéljek én is. Így egyszer csak ott találtam magam 20 csillogó szemű török diák előtt (3-4 fejkendő mindössze), s azon vettem észre magam, hogy Balassiról és a Hogy Júliára találá-ról beszélek. Egy Balassi-vers fenn volt megzenésítve törökül és magyarul Youtube-on, belehallgattunk, aztán jöttek a kérdések. Iszonyú lelkesek voltak. A végén megkértek, hogy beszéljek kicsit magyarul. Megkérdeztem, hogy jó-e, ha elmondom a verset. Jó lesz. Így elmondtam. Ha a szöveg nem is, de a átment a verszene. Megtapsolták.