30 éves jubileum

A Sziládys Öregdiákok Baráti Körének közgyűlésén emlékeztek a református gimnázium újjáalakulásának 30 évvel ezelőtti eseményeire. Az öregdiákok mellett erre az alkalomra meghívták az 1993-ban indult 4  és 6 évfolyamos osztályok diákjait és osztályfőnökeit is: Magyar Lajosnét, Andáné Vastag Andreát, Bognár Ágnest, Vincze Istvánt,  akik Bödecs Pállal és az egykori sziládys diákokkal együtt emlékeztek a kezdetekre. Fülöp Róbert polgármester, Dr. Bognárné Nagy Éva címzetes igazgató, Szabó Ferenc igazgató és Végső István történész is szólt a jelenlévőkhöz. A programon közreműködött az iskola énekkara a Lórántffy Kamrakórus és sziládys népzenészek.  Az ünnepséget faültetés és közös ebéd zárta.

Anda Péter fotói....

Teljes cikk a Halasmédián...

Vincze István levele az egybegyűltekhez

Tisztelt Ünnepi Közgyűlés!
Kedves volt Munkatársak, és mindenkori Diákjaim!
Hálás szívvel vettem a meghívást és köszönettel tartozom mindazoknak, akik ezt a jeles ünnepet megszervezték! Szülői kötelességem, és mindegyben apai szívem nagy öröme szólít el, - Eszter lányom esküvője van ma.
Amikor 1995 tavaszán elfogadtuk családommal a Kiskunhalasi Református Egyházközség meghívását, akkor még nem tudtam, hogy ősszel osztályfőnök is leszek a jeles gimnáziumban, ahol magam is egykor tanultam. Azt végképp nem sejthettem, hogy Isten különös áldásai és szeretete ilyen ellenállhatatlan mértékben fog rám és az általam végzett szolgálatra áradni.
Érkezésemkor az iskola mind szervezetében, mind létszámában még kialakulóban volt. Minden, ami ma már szokás és rítus a Sziládyban, akkor még csak próbáltuk, kóstolgattuk. „Jó lesz ez így? Legyen benne a Házirendben? Tanároknak is kell áhítatra járni? Milyen hittanra járjon a meg nem keresztelt diák? Mit szabad az egyházi gimnáziumban? És mit nem? Érhet térd fölé a lányok szoknyája? Milyen hosszú legyen egy fiú haja? Tényleg csak Pali-bácsi cserélheti ki a fénymásoló patronját? Éva-néni tényleg az anyukánk is, és nem csupán igazgatónő?”- és sorolhatnám napestig, hogy mennyi mindennel kellett megküzdeni, az első nagyjából 12 esztendőben. Folyamatos fejlődés, bővítés, építkezések mind a fizikai környezetben, mind a lelki-spirituális térben. Talán itt kimondható, hogy a sok változás, oktatási modellek és újabbnál újabb tantervek sodrása és kihívásai ritkán találkoztak a diákok és tantestület egységes akaratával, szándékával. Az itt keletkezett konfliktusok és sebek, nehezen rendeződtek, gyógyultak. Valahogy így lettem én is az első hatosztályosok osztályfőnöke. Bár csupán tizedikes koruktól voltam köztük, és csak részben láttam a „honnan-hová” folyamat eseményeit, így is pótolhatatlan ajándékai lettek életemnek. Tele életkedvvel, humorral, elképesztő szellemi képességekkel, kamaszos daccal és végletekben csapongó elképzelésekkel. Megosztó közösség voltak – vagy nagyon szerették őket, vagy nagyon nem. Hála Istennek, hogy az előbbiek többen voltak. Igyekeztem a közelükben maradni, elvegyülni köztük, hallgatni őket és megérteni kérdéseiket és küzdelmeiket. Erősen motivált ebben saját élettapasztalatom, amikor kamasz koromban lelkipásztorom lett az, akivel mindent meg tudtam beszélni. Bár nem lehettem mindenkinek azzá, amivé szerettem volna válni, mégis megtaláltuk egymás életéhez a kulcsot. Következő évben megfeleződött a naplóbeírások száma – mármint a szaktanári és osztályfőnöki beírásoké. Már ritkán verték meg egymást az osztályban a fiúk, és elkoptak a feketére festett szemöldökök a lányokon. Az év végi jegyek mellé odakerültek a „dé-betűk”. Egymás után szerezték meg a nyelvvizsgákat, és egy-egy tanulmányi versenyen is részt vettek. Mire ballagásra került a sor, jobbára mindenki tudta, merre szeretne tovább tanulni. Számomra különösen fontos volt, hogy hitükben és istenkapcsolatukban is fejlődjenek, engedjék magukat Krisztustól szeretni. Most van alkalmam megkövetni őket, hogy ebben a folyamatban olykor pont én voltam az akadály. Amikor úgy szárnyaltak önnön nagyságuk felhői felett, akkor kellett volna alázatra hívni és tanítani őket, és amikor egy-egy szívbe markoló dráma térdre kényszerített sokukat, akkor kellett volna minden erővel tartani és emelni őket. Ezen a területen mindig lesz munkája a nevelést is vállaló pedagógusoknak, és nekem is.
Utánuk még egyszer voltam osztályfőnök. Második osztályom merőben más összetételű közösség volt, olykor reménytelen helyzetekkel. Most is köszönetet mondok tanártársaimnak, akik végtelen türelemmel és kedvességgel elsegítették őket is az érettségiig. Több osztályom nem volt. Nagyobb feladatot kaptam, igazgató-helyettesi megbízással dolgozhattam két évig. Ezt a szerepemet nem szerettem, kudarcokkal teli időként él az emlékezetemben. (szerintem a tanártársakéban is) Csak remélni tudom, hogy azok az ige-magvak, melyek az én szolgálatom idején kerültek munkatársaim szívébe, egyszer kihajtanak és termést hoznak.
Vallástanári munkám sok feladatot és örömöt adott. Hittanórákon jókat beszélgettünk, és többségében igazi érdeklődést mutattak a diákok a hit, Jézus élete – üzenete iránt. Különösen hálás vagyok azokért, akik hittanból érettségiztek, amit minden alkalommal őszinte érdeklődés kísért a vizsgáztatók és elnökök részéről. Amiért különösen hálás vagyok, hogy sok diák a hittanórák hatására, és gimnáziumi barátságaik kapcsán csatlakoztak a gyülekezeti ifjúsági bibliaórás csoporthoz. Életre szóló élményekkel, csodás nyári táborokkal, sokrétű kapcsolati hálóval, és mély istenhittel gazdagodtunk. Így történt az, hogy követhettem személyesen egy-egy - immár hitben igaz testvérem életét, és lehettek ketten is harmadik gyermekünk keresztapjai, és hűséges tagjai gyülekezetünknek.
Olyan sok minden van még a szívemben, amire ma nincs idő!
Visszatekintésem végén szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki 1995 augusztusa és 2007 szeptembere között munkatársam, diákom volt, barátommá lett.
Külön szeretném kiemelni:
- Bödecs Pált, aki töretlen hittel bízott bennem eleitől fogva, és akivel olyan sokat tehettünk ezért a közösségért.
 - Dr- Bognárné Nagy Évát, akitől igyekeztem ellesni, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet, a második lehetőség ajándéka és a végtelen türelem.
 - köszönöm a hitoktatásban velem együtt dolgozók szorgalmát, a sok-felekezetűségben is meglelt közös célokat.
- köszönettel tartozom a Kiskunhalasi Református Gyülekezetnek és a presbitériumnak, akik iskolaépítő és nevelő munkánkat támogatták, segítették. Köszönöm, hogy szakadatlan hordoztak bennünket imádságaikban, és azt is, hogy ez ma is így van.
Szívből remélem, hogy soraimból kiérződik, hogy mennyire szerettem a Sziládyban tanár lenni. Ha megkérdezi valaki, hogy mi hiányzik manapság az életemből, akkor csak annyit mondok neki: a tanítás, a diákok, az élet ilyen reményteli gazdagsága, amit a Sziládyban kaptam.
Lelkészi beiktatási igémmel köszönök el: „…úgy határoztam, hogy nem akarok köztetek tudni másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint megfeszítettről.” (1 Korinthusi levél 2,2)
Mert sok mindent tudnék még mondani, és túl sokat tudok ahhoz, hogy azzal jól bánjak, és ez rám is igaz minden tekintetben. De miénk lett Jézus Krisztus. És ha róla tudunk, és benne meggyökerezünk, akkor életünk Őt hirdeti, vétkeink benne eltűnnek, reménységünk feléled és újból érdemes lesz szeretni!
Áldjon és őrizzen mindenkit az Úr!
Tisztelettel és szeretettel: Vincze-Bodács István volt tanár, osztályfőnök
az Orgona Református Egyesített Szociális Intézmény lelkigondozó-lelkipásztora.
’Majsa, 2023. október 7.