Elballagtak végzőseink

 A diákokat, szüleiket és rokonaikat  Bödecs Pál főigazgató köszöntötte, a ballagóktól Varga Judit gimnáziumigazgató búcsúzott. Az alsóbb évfolyamos diákok nevében Czikó Réka a végzősök nevében  Szőke Dorina szólt a jelenlévőkhöz. A ballagási ünnepség az iskolazászló átadásával és kivonulásával ért véget. Ezalkalommal a legkiválóbb diákok számos díjat vehettek át.

Fényképek a ballagásról...
Halasmédia fotói...
Bolondballagás fényképei...

Pro Excellentia díj
Pakai Kristóf 12.a
Fodor Dóra 12.a
Szigeti Dzsenifer 12.a
Trummer Anna 12.a
Kósa Noémi 12.a
Mike Kristóf 12.b
Pro Laudem Augend díj
Véh Martin 12.a
Váczi Barnabás 12.a
Szőke Dorina 12.b
Nagy Bátor 12.c
Csernák Amarilla 12.c
Richter Jennifer 12.c
Pro Liberis Scholae díj
Véh Tiborné Erika
Ternyákné Solti Ágnes
Kogler Kinga
Versegi-Molnárné Balogh Andrea
Pro Nobis díj
Ternyák Lilla 12.a
Mike Árpád 12.b
Jámbrik Annamária 12.c
Kiváló énekkari munka
Bányai Krisztina 12.b
Beke Anna 12.b
Haszilló Judit 12.b
Lehőcz Laura 12.c
Bányai Eszter 12.b
Beke Anna 12.b
Bárdi Laura 12.a
Simon Zsuzsanna díj
Szőke Dorina 12.b
Szathmári Julianna díj
Nagy Bátor 12.c
Kiváló sportolók
Röplabda
Fodor Dóra 12.a
Szigeti Dzsenifer 12.a
Trummer Anna 12.a
Nagy Nikolett 12.c
Bárdi Brigitta Laura 12.a
Lehőcz Laura 12.c
Kézilabda
Bálint-Buzás Éva 12.a
Labdarúgás
Forgács Bence 12.a
Patocskai Mátyás 12.a
Tasnádi Dávid Miklós 12.c

Fényképek a ballagásról...
Halasmédia fotói...
Bolondballagás fényképei...

Elhangzott beszédek

Varga Judit igazgató:
Tisztelt Vendégeink, kedves diákok, kollégák! 
Ünnep van újra: feldíszítettük a templomot, az iskolát, a lelkünket. Búcsúzni jöttünk. Méltó módon szeretnénk lezárni a most ballagó tanulóink itt töltött éveit. Ti, kedves végzős diákjaink, tegnap az iskolában a bolondballagás alkalmával és este a szerenáddal amúgy diák-módra elbúcsúztatok tőlünk. Mi, felnőttek ma a hagyományos módon köszönünk el tőletek. Fontosak ezek az alkalmak, hiszen a középiskolás évek mindenki számára meghatározóak: a gyermekként megérkező 10, vagy 14 éves diákokból, láthatjuk, felnőtté érett emberek lettek.  Iskolánkban nappali és levelező tagozaton is tanítunk, így most 81nappali tagozatos és 25 levelező tagozatos diákunktól is búcsúzunk. Minden tanulónk esetében a legjobb tudásunk szerint igyekeztünk segíteni a fejlődésben, a tudás, tapasztalatok megszerzésében. Egyházi iskolaként odafigyeltünk a lelki tartalmakra is. A mi iskolánk igazi profilja éppen ez: a nevelés, a lelki építkezés.  Gyönyörűen igazolja munkánkat a végzőseink által megtartott, az ő számukra utolsó iskolai áhítat. Átgondoltan, jól felkészülve léptek ide hétfőn az úr asztalához a mostani végzősök is: elmondták a fiatalabbaknak, amit fontosnak tartanak átadni nekik. Az, hogy miről beszélnek itt, hogy mit üzennek az utánuk jövőknek különös jelentőséggel bír. Ilyenkor a megszokottnál nagyobb figyelemmel ülnek itt a fiatalabb diákok: nekik is fontos, hogy milyen útravalót kapnak. De kíváncsian és izgatottan figyelünk mi, tanárok is: hiszen ez számunkra egyfajta vizsga. Vajon beérett-e a vetés, van-e tartalom a beszéd mögött, őszintén, szívből jön-e, amit a felszólaló diák mond? Higgyék el, ez kihallatszik és pontosan tudjuk mindannyian, hogy igazak-e a szavak, valódiak a gondolatok. Idén Miskolczi Zsolt 12.B osztályos tanuló szólt a többiek nevében is. Engedélyével idézem most a gondolatait, amit Máté könyvének 25. fejezetéből, annak 14-28 versei alapján foglalt össze. Az idézett igeszakasz a tálentumokról, Istentől kapott értékeinkről szól. Zsolt ezt mondta: Istentől nem csak létünket kapjuk, hanem képességeinket is. Ezeket kamatoztatnunk kell Istenünk és embertársaink javára. Képességeink tehát nem magántulajdonok, amihez másoknak semmi közük. Az ember közösségi lény és ez a közösségi vonása képességei esetében is megmutatkozik. Adott esetben felelősek vagyunk másokért kamatoztatni képességeinket. A felelősség pedig komoly dolog. : Eddig tart az idézet…   Kívánom, hogy ezzel a felelősséggel is jól bánjatok későbbi életetekben!   Ígérjük, hogy megőrzünk a szívünkben, emlékezetünkben és visszavárunk Titeket az öreg diákok közé. Még egyszer köszönöm a szülők belénk fektetett bizalmát és hűségét, az itt végzett több éves önkéntes segítő munkájukat, figyelmüket. Igazi szövetségeseink ők: nélkülük nem valósulhat meg a gyermekek nevelése! A levelező tagozaton végzett felnőtt diákjainkhoz is szeretnék szólni. Őszintén tisztelem az igyekezetüket, a család és munka mellett megvalósított tanulást. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, igazi embert próbáló feladat. Késő estig tanulni, lemondani a szórakozásról, a lazításról a tudás megszerzésének és az eredményes érettségi vizsgának reményében: fáradságos küzdelem! De nem adták fel, végig csinálták és most az érettségi vizsgákra készülnek ők is.  Jó példát mutatnak és erőt adnak a gyermekeknek, a fiatalabbaknak és az utánuk jövő évfolyamoknak egyaránt: van értelme a kitartásnak. Kívánom, hogy sikerrel fejezzék be a tanulmányaikat!  Valamennyi végzős diákunknak kívánom, hogy június végén, az érettségi vizsgák lezárásakor elégedett legyen az elért eredményével és az álljon a bizonyítványban, amit most szeretne látni benne.   Köszöntő szavaim végén Radnóti Miklós sorait idézem, útravalóul:   Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, - hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.

Czikó Réka (11. évfolyam) 
"Tisztelt Iskolavezetés, Tanáraink és Nevelőink! Tisztelt Szülők, Vendégeink, Kedves Diáktársak és Kedves Ballagó Diákok!
"Mindennek rendelt ideje van"- a Prédikátor könyvének több ezeréves szavai sokszor érintenek meg bennünket életünk során. Többnyire akkor, amikor örömben tapasztaljuk meg az időt. Bizonyára ti is így voltatok ezzel, kedves végzősök, a gimnáziumi évek alatt. Mert sokszor volt számotokra is ideje az örömnek, a nevetésnek, az "ültetésnek": a gólyatábor, az osztálykirándulások, a tanulásban elért szép eredmények, a nyelvvizsgák, a versenyek, a növekvő tudás által kitágult világ, önmagunk felfedezése, meghitt áhítatok, bibliaórák, megértett igék, kibontakozó és kiteljesedő barátságok és szerelmek, valamint az elfogadó és támogató tanári jelenlét, egy-egy szívmelengető 'Áldást, Békesség" emléke. Mindennek rendelt ideje van. Milyen nehéz ezt elfogadni, amikor nehézségekkel, bánattal, küzdelmekkel és csalódással van dolgunk. Nehezen akarjuk ezt megérteni, ha az érettségire, felvételire vagy a nagybetűs Élet kihívásaira és buktatóira gondolunk. Vagy most arra, hogy befejeződik számotokra a középiskola, és ezzel végérvényesen véget ér a gyermekkor. De félre a félelemmel,hiszen életetek továbbra is Annak a kezében lesz, Aki elég erős arra, hogy megtartson. Ti is tartsátok meg magatokban azokat az értékeket, amiket itt kaptatok és azokkal gazdagítsatok másokat is. Végül ehhez kapcsolódva a 11. évfolyam nevében Hamvas Béla: Ünnep és közösség című művéből idézek néhány sort: "A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.  Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden ember külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg, most eredj és élj, mert a világ a Tied." 

Szőke Dorina (végzős évfolyam):
Szeretettel és tisztelettel köszöntöm a jelenlévőket: iskolánk vezetőségét, tanári karát, meghívott vendégeinket, a kedves szülőket, az alsóbb évfolyamok tanulóit és titeket, végzős diáktársaim!
Tavaly 11.-esként búcsúztattam a végzősöket, és akkor itt ezen a pódiumon eldöntöttem, hogy ballagóként majd olyat mondok, amit előttem még senki, nem lesz abban közhely, vagy túlbonyolított gondolat, egyszerű lesz, szép és grandiózus. Ám a papír fölött görnyedve ráeszméltem, hogy nem is tudom, mivel kezdjem: beszéljek először az évfolyamról, az iskoláról, vagy mondjak mindenért köszönetet, adjak útmutatást, de hisz mind kellene… És ekkor döbbentem rá egy igen jelentős gondolatra, amit még az egyik régi magyar tanárom mondott, és amit akkor nem is igazán értettünk. Így hangzik: „Tudják, a szavak néha olyan képtelenek és buták… hiába keresi az ember a megfelelőt, az odaillőt, az nem létezik, mert nincs is szó arra, ami abban a pillanatban ott van az elménkben, ott van a szívünkben, a nyelvünk hegyén, de nem tudjuk elmondani…” Hát ezt éreztem én az egész szöveg megalkotása közben, és bevallom most is. De nem adtam fel, mert tudtam, valamit itt mondanom kell majd, valami értékeset. Hogy miért éreztem így? Mert tudják, a mi iskolánk egy régi, nagytekintélynek örvendő gimnázium telis tele jobbnál jobb tanárokkal, diákokkal. És valahogy ez esetben azt érzi az ember, hogy érdemel annyit ez az öreg alma mater, hogy elmondjam azoknak, akik most itt vannak, hogy jó döntés volt minden nap, évekig itt lenni, itt tanulni, itt érni emberré, itt lenni szívben, lélekben azzá, amik igazán vagyunk: gondolkodó, értő, érző nők és férfiak. Persze ebben a folyamatban nem egyedül lépkedtünk előre, nem, mert sokan fogták a kezünket, sokan segítettek fel minket, ha elestünk, sokan sírtak velünk örömből, bánatból, sokan nevettek velünk és sokan tereltek minket azon az úton, amit mi választottunk, miközben együtt küzdöttek velünk az álmainkért. Hogy kik voltak ezek a hősök? Mind itt ülnek, és most engedtessék meg nekem, hogy egyenként köszönjem meg nekik mindannyiunk nevében azt, amit tettek! Először is köszönjük kedves tanárainknak, hogy türelmesek voltak, hogy nem adták fel még akkor sem, amikor azt mondtuk, hogy ’ nem tudom’.  Köszönjük, a kérdéseiket, a néhai szidást, a sok leckét, a lehetőséget a javításra, a mulasztásaink pótlására. Köszönjük, hogy elsegítettek idáig, az itt létünk utolsó nagy megmérettetéséig és köszönjük előre is, hogy az érettségi utolsó pillanatáig mellettünk lesznek.  Ám ezt nem tudták volna véghezvinni, ha ti nem vagytok, ti drága anya és apa. Ezért mindannyian köszönjük, hogy vagytok és, hogy mi lettünk. Köszönjük, hogy felneveltetek, hogy támogattatok anyagiakban és szellemiekben. Köszönjük, hogy bár már rég nem vagyunk kisgyerekek, mégis megkérdezitek: ’mi volt a suliban’; köszönjük, hogy érdekel benneteket, miért vagyok szomorú, hogy ott vagytok mellettem, ha segítséget kérek. Köszönjük, hogy bár néha meg sem érdemeljük, de ti mindig értünk remegtek és azon töritek a fejeteket, hogy tegyétek könnyebbé az éltünket. Köszönjük, hogy hisztek bennünk, bennünk, és abban, hogy el tudunk érni bármit, amit csak szeretnénk. És utoljára, de nem utolsó sorban, köszönöm, hogy ti, kedves barátaim velem voltatok minden nap, minden tanórán, minden számonkéréskor, suli után a buszmegállóban, szóval köszönöm, hogy ismerhetlek titeket. Engem nem érdekel és nem is érdekelt soha, hogy honnan jöttél, csak az, hogy ki vagy ott belül, hogy merre tartasz, és hogy akarsz-e velem együtt sétálni az úton, amin jársz, amin járunk. Büszke vagyok azokra, akikkel együtt meneteltem, akik barátjuknak tartanak, akik számítanak rám. De büszke vagyok mindannyiótokra, mert hiszem, hogy mind különleges és kivételes emberek vagytok, és akkor is hinni fogom, ha ezren mondják az ellenkezőjét, mert amíg ti hisztek bennem, az én hitem sem fog halványulni soha. Tudom, most féltek és reszkettek, akárcsak én, de ne aggódjatok, hisz Kemény Dénes megmondta: „ A teljesítőképességünk határa sokkal messzebb van annál, mint amit mi gondolunk magunkról; másrészről Nelson Mandela szavaival élve, „ A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot, hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni”. Szóval nyugodtan próbálkozz, tégy, amit jónak látsz, és nyugodt lélekkel valld be, ha elestél, mert nem az a szégyen, hanem az, ha nem tudsz, vagy még inkább nem akarsz felkelni. És most így végezetül mit is mondhatnék útravaló gyanánt, mily kedvest, szépet? Egyszer találtam egy könyvtári könyvben egy kitépett füzetlapot rajta egy üzenettel, még azt sem tudom ki írta, de most úgy érzem ez az én ajándékom, ez az én utolsó gondolatom ballagásunk alkalmából:  „Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be, de nem érdemes azon rágódni, hogy mi lett volna ha, csak meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni, hiszen mindannyian a saját utunkat járjuk, mert a cél, hogy megvalósítsuk önmagunk.”  Igen én ezt kívánom, legyetek hát mind azok, amik lenni akartok- hercegnők, orvosok, űrhajósok, ügyvédek, rocksztárok, tanárok, örök gyerekek…- a lényeg, hogy az légy, ami igazán lenni akarsz, a többi nem számít, mert a többi csak a körítés, s a lényeg az életedben te magad vagy.

Fényképek a ballagásról...
Halasmédia fotói...
Bolondballagás fényképei...