Elhunyt Molnár János

"János elment. Korán ment el, nem voltunk rá felkészülve. János azonban minden szempontból felkészülten távozott, és végképp nem dolgavégezetlenül. Mindent megtett, ami a keze ügyébe esett, mindenét odaadta anyagilag, érzelmileg. Munkája alapos volt, mindig a szolgálat minőségét hordozva magán; figyelme a legjobb értelemben mindenre kiterjedő, apai figyelem volt. Gyakran kaptunk tőle emlékeztető e-mailaket. Sohasem tolakodásból vagy számon kérően írt, hanem ellenkezőleg "elveszettségünket ismerve" figyelmes szeretetből. Nem kerülte el a figyelmét egyetlen lelkészcsalád sem, ha öröm látogatott minket, akkor Juliskával együtt ő is szeretettel megjelent. Befogadó, elfogadó szeretetére mindig számíthattunk, mint egykori jövevény szeretetére, aki tudta milyen az újként megérkezni egy nagy múltú város és gyülekezet közösségébe. Sorsában megismételte ősei Mária-napi futását, és így lett a magyar, református összetartozásunk eleven kapcsává, a feltörő történelmi fájdalom hordozójává és a megbékélő gyógyulás hírnökévé. Számíthattunk rá a szükség idején is. Legutóbb lakásukat ajánlották fel ingyen és bérmentve, hogy meg tudjuk oldani a nyáron érkező Lelkészcsalád átmeneti elhelyezését. Ezek csak a mi történeteink, de barát és testvér volt, többszörös keresztapa, aki felelősséggel kísérte el lelki gyermekeit a konfirmációig. Apai szeretettel állt minden jó kezdeményezés mellé, sokat köszönhettek neki és feleségének újrainduló intézményeink is. De még a kóbor kis kutya is igazi emberséges bánásmódra, sőt megbocsátó nagylelkűségre számíthatott Jánosnál és Juliskánál. Jancsi és Juliska, mint a mesebeli gyerekpár, egymás kezét fogva mentek át közös életük számos nehéz és ijesztő időszakon keresztül. Egy irányba néző kapcsolatuk a gyermektelenségükben is a hit, a remény és szeretet közösségének általam ismert egyik legszebb példái maradnak. János sohasem felejtette el ki ő. Tudta, hogy honnan jön és a halálos ágyán is tudta, hova tart. Meggyőződés, hűség és szeretet hatotta át lényét és életmódját, és ha valamit meggyőződésével ellentétesnek talált szenvedélyessé vált, és gyakran sápadt arca kipirosodott. Erre a szeretettől áthatott arcára emlékezünk ezzel a fényképpel is! Hiányozni fog, de élete ebben is eligazítással szolgálhat: szeretettel és összefogással sok hiány betölthető!



Az alábbiakban János presbiteri bemutatkozása olvasható, amelyet alig néhány hónapja írt  magáról: Molnár János vagyok. A kiskunhalasi gyülekezeti közösségnek 26 éve va gy ok tagja. Délvidéken Bácsfeketehegyen születtem 1956-ban és ottis konfirmáltam még 1969-ben, és  1991-ig voltam tagja a közösségnek. Szabadkai középiskolás és az újv idéki egyetemi évek alatt is az ottani ifjúsági csoportok munkájábanrészt vettem. A kiskunhalasi – szabadkai gyülekezeti kapcsolatok révén 1979-ben voltamelőször a halasi közösségben. Az újvidéki Műszaki Egyetem villamosmérnöki szakának befejezése után délvidéken dolgoztam 1991-szeptemberig, amikor a délszláv háború előlátjöttem Magyarországra mivel nem értettem egyet az igazságtalan háborúval. Feleségemmel Lakos Juliannával ebben a kiskunhalasi gyülekezetben ismerkedtünk meg, és a kiskunhalasi Református templomban kötöttünk házasságot. Jelenleg még a MOL Nyrt-nél vagyok jogi állományban mivel egészségügyi problémák végett ebben az évben május 12-énki kellett szállni az aktív munka világából, a nyugdíj korhatárt azonban még nem értem  el. Presbiter 1994 óta vagyok. Műszaki végzettséggel az építési bizottság munkájában vettemrészt eddig, valamint a gyülekezet üzemeltetési gondjainak megoldásában próbáltam helytállni. Munkahelyi lekötöttség végett 2000-ben csak 3 évre vállaltam a főgondnoki teendők
végzését. 2015-ig kb 20 éven át vezettem a presbiteri ülések jegyzőkönyvét, de  ak  ko  r  egy ké thónapos munkaviszonyból való kieséssel járó betegeskedés után továbbadtam annakvezetését. Az utolsó három ciklusban részt vettem a Szilády Áron Gimnázium IgazgatóTanács munkájában. A mostani presbiter választás előtt gondolkodtam miként tovább. Úgydöntöttem ha a gyülekezeti közösség megválaszt továbbra is, akkor próbálok presbiterkénthelyt állni a mi Urunk szolgálatában. Tudván azt hogy a mi Mennyei Urunk sosem állítbennünket olyan feladat elé, amelyet ne tudnánk megoldani az ő segítségével, amint az aFilip 4. rész 13 versében is megvan írva: "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít."