Reformáció- és mindenszentek ünnepe, emlékezés Sziládyra

Hétfőn, az iskolarádióban tartották az egyházi megemlékezéseket, kedden ugyancsak az iskolarádióban emlékeztek meg Szilády Áronról. A diákok képviselői  a Szilády-szobornál koszorúztak.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntelek Benneteket hétfő reggeli áhítatunkon!
Október 31-e a reformáció ünnepe. Ennek történelméről, eseményeiről már beszéltünk, hallottunk, tanultunk. Ma a reformáció jelmondatát mondom újra: Egyedül Istené a dicsőség! Egyik lelkésztársammal beszélgettünk erről. Egyedül… mit is jelent? Egyedül. Ezt értem. Csak én, vagy csak ő. A kizárólagosságot hallom belőle. Hogy nincs más. Istené. Csak Istené. De kiről van szó? Milyen Isten? Megismerhető? Megszólítható? Szerethető? Vagy Ő ismer engem? Ő szólít? Ő a szeretet? (Egyébként, a válasz a kérdésekre: Igen! Isten megismerhető, megszólítható, szerethető, ismer bennünket, megszólít és szeret mindannyiunkat!) Dicsőség. Ezt a szót is nehéz megérteni, hogy dicsőség. Nem is nagyon használjuk. Szótár: „Valamilyen dicsőséges tett, teljesítmény, kimagasló érdem erkölcsi eredményeként keletkezett fényes hírnév, köztisztelet.” Az dicsőség, ha megnyerek egy versenyt, szuper munkát végzek, aztán kiállok a színpadra és tapsolnak nekem? De ha Istené ez a dicsőség, akkor nekem ehhez mi közöm? Távol kerültek tőlünk a reformáció fő gondolatai, már a szavakat se mindet értjük: kegyelem, hit, Szentírás, Krisztus és most ez a dicsőség… Kálvin minden tanítását, bibliamagyarázatát, munkáját ebben foglalja össze: Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség! Valljuk vele mi is mindannyian ezt, tudva azt, hogy mindenre Isten készít fel, Tőle van erőd, szépséged, a szellemi képességeid, a nyelvérzéked, hogy tudsz járni, beszélni, sírni és nevetni. Minden, minden Tőle van. A dicsőség legyen mindig egyedül Istené! Ámen. 

(Arany Michels Tímea)

Imádkozzuk közösen az Úr Jézustól tanult imádságunkat! Mi Atyánk… Mindenszentek, Halottak napja Kik is azok a mindenszentek, akikre tegnap emlékeztünk? Az ünnep alapja a katolikus egyháznak az a meggyőződése, hogy élő és elhunyt hívei titokzatos közösséget alkotnak, melyet szentek egységének, vagy közösségének hívunk. Ezek a hívek egymást segítve, egymásért imádkozva alkotnak egységet. Ennek alapján beszélünk küzdő Egyházról, mely a földön élő és a menyország felé zarándokló lelkek közösségét jelenti, szenvedő egyházról, mely a meghalt, de még a tisztítóhelyen gyógyuló lelkeké, és diadalmas Egyházról, mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. Mindenszentek napján ez utóbbi közösség tagjait, a menyország lakóit ünnepeljük. Mai formájában is több, mint ezeréves ünnep ez, eredetében és jelentésében pedig visszamegy az első keresztény századokra. Minden nép mindenkor tiszteletben tartotta nagyjait és elődjeit. Az ókori rómaiaknál az ünneplés és a tisztelet legnagyobb foka volt, amikor az őseiknek és hőseiknek isteni és félisteni címeket adományoztak, akiknek aztán szobrot emeltek, esetleg szentélyt állítottak fel. Marcus Agrippa az összes istenek tiszteletére építtetett templomot Kr.e. 27-ben, s a felépült szentélyt Pantheonnak nevezték el. Itt mutattak be áldozatot minden isten tiszteletére. A keresztények természetesen csak az egy igaz Istent imádták, és távol tartották magukat ezektől, a számukra bálványimádó szokásoktól. Ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban. Ezeket a vértanúkat az élők hősöknek tartották, és tisztelték őket. Úgy hitték, elsősorban ők méltók a feltámadt Krisztust kísérni a mennyei Jeruzsálemben, hiszen ők vértanú halálukban, véres életáldozatukban lettek Krisztushoz hasonlóvá. Ünnepük, az összes mártírok ünnepe, a húsvéti időszakban volt, a húsvét utáni pénteken. Néhány évszázaddal később, mikor a kereszténység már uralkodó vallás lett Európában, IV. Bonifác pápa keresztény templommá szentelte fel a Pantheont, a keresztény mártírok tiszteletére. A 9. századra az ünnep időpontját november 1-jére helyezték át, amely lassanként az összes szentek, nemcsak a vértanúk ünnepévé vált, hanem mindazokévá, akikről név szerint nem emlékezik meg az egyház, de földi életük méltóvá tette őket, hogy haláluk után üdvösségre jussanak, vagyis a menyország lakói legyenek. Ezen a napon misét tartunk a tiszteletükre.
Mára általános szokás, hogy mindenszentek napján rendbe teszik, virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház szertartása szerint a „temetők nagy keresztjénél” ma is elimádkozzák a mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket. A november 2-a, a halottak napja jóval későbbi eredetű: egy Szent Odilo nevű bencés apát 998-ban vezette be az apátsága alá tartozó bencésházakban. Hamarosan a renden kívül is megülték, és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. A halottak napján, november másodikán az egyház azon híveiről emlékezik meg, akik elhunytuk után a tisztítóhelyen várják teljes gyógyulásukat. Ezen a napon értük imádkozunk, s a protestáns felekezetekkel együtt megemlékezünk elhunyt szeretteinkről is. E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk az emlékükre a temetőben, vagy otthonainkban s ezzel a rövid imával kérjük Istentől, hogy fogadja őket az örök hazába: Adj Uram örök nyugodalmat nekik, az örök világosság fényeskedjék nekik, nyugodjanak békében.
Magyarország egyes vidékein ezen a napon harangoztattak a család halottjaiért, máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek és a családtagok otthon összegyűlve felidézték az elhunyt szeretteikkel való közös élményeiket ezzel őrizve és továbbadva emléküket gyermekeiknek. Ha tehetitek, ti is beszélgessetek ma szüleitekkel elhunyt családtagjaitokról.
Mai Miatyánk imádságunkat mondjuk most el az ő emlékükre és tiszteletükre.

(Sinka Ildikó)

Fényképek...