Reformáció és mindenszentek ünnepe

2026. november 2-án tartotta a Szilády Gimnázium mindenszentek és a reformáció ünnepét.


Hétfő reggel a katolikus diákok a katolikus templomban, a református diákok a refomátus templomban vettek részt az egyházi alkalmakon.

A református templomban Arany Barbara iskolalelkész köszöntötte a diákokat, majd rövid műsort követően Beke László baptista lelkipásztor igehirdetését hallgathatták meg a diákok és a tanárok. Az alkalmat egyházi énekek és orgonajáték tette ünnepélyesebbé. 

Beke László igehirdetése
ApCsel 17, 22-23: Pál az Areopágusz közepére állt, és elkezdett beszélni: „Athéni férfiak! Látom, hogy minden szempontból igen vallásosak vagytok. Amint szétnéztem, és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek.
Bevezetés: A Pál apostol korabeli Athénban járunk, az akkori világ egyik szellemi központjában, ahol mindenről lehetett vitatkozni: filozófiáról, életről, halálról és természetesen az istenekről is. Miközben a városban sétál, azt látja, hogy az athéniak tele vannak vallásos buzgósággal, oltárokkal és istenszobrokkal. Annyi istenük van, hogy biztos, ami biztos, még egy külön oltárt is emelnek az „ismeretlen istennek” – hátha valaki kimaradt a felsorolásból. Bár nevetséges is lehetne, de Pál nem gúnyolódik rajtuk, hanem megragadja ezt a különös lehetőséget, és megszólítja őket. Mintha csak azt mondaná: Arról szeretnék nektek beszélni, akit kerestek, akit tiszteltek, de akit valójában még nem ismertek. Csak én teszem hozzá: vagy MÁR nem ismertek…
A reformáció elindítói pedig éppen azt értették meg, hogy Isten az ő korukban már nem is annyira az „ismeretlen isten”, hanem a „félreismert isten” képében jelentkezik. 
És mind a mai napig életünk egyik legnagyobb – olykor eltűnő, aztán ismét előtolakodó – kérdése: ki az Isten, persze, ha van egyáltalán. 
Életkorunktól, érettségünktől, hitünktől, az életünk éppen aktuális állapotától is függ, hogy miként határozzuk meg őt.
Van, hogy úgy képzeljük, mint aki egy jópofa, szakállas nagypapa, aki engedékeny, elnéző, akkor is mosolyog a szőr mögött, ha éppen komolyabban szól ránk. 
Diákként én abban a hitben éltem, hogy a vele kapcsolatos „Mindenható” megnevezés leginkább azt jelenti, hogy tanulás nélkül is képes segíteni, sőt azt is, hogy a matektanárok, akikkel mindig hadat viseltem, nos, hogy őket ő is legalább annyira személyes ellenségnek tekinti, mint én.
Számomra Isten képe akkor tisztult ki, amikor első éves teológusként egy nagyon erőteljes találkozás során mutatkozott be. Megtéretlenül teológiát tanulni, persze lehet, de kissé egészségtelen… az Úristen pedig éppen ezt elégelte meg, amikor a budapesti Kálvin téri református templomban a „Kegyelem néktek és békesség…” kezdetű liturgikus köszöntésben azt adta tudtomra, hogy számomra is van kegyelem, ingyen, csak el kell végre fogadnom.
Máskor egy bizonyos „jóistent” sejtünk benne, de az, hogy miért, kinek, mikor és milyen mértékben jó, az nagyon változó. 
Vannak helyzetek, amikor azt gondoljuk: lefizethető, megvásárolható, befolyásolható a jóindulata. 
Nem kevesen gondolják, olyan, mint az ÁTM: beütjük a PIN-kódot, kidobja az anyagi javakat, az egészséget, a gyógyulást, a jó kapcsolatot, éppen azt, amit hiányként élünk meg. Mert az a dolga…
Szeretnénk hinni vele kapcsolatban, hogy magunk mellé tudjuk állítani, hogy a mi igazságunk az ő igazsága is, a mi érdekünk megegyezik az övével, a mi ellenségünk, haragosunk az övé is. 
Olyan pozíciókba szeretnénk meghívni, amelyekben mi rosszul teljesítünk, kényelmetlenül élünk meg, vagy éppen teljesen tehetetlenek, tanácstalanok vagyunk. Így aztán szemünkben, képzeletünkben az Isten olykor kidobóember, eltakarító, rendcsináló, igazságosztó, ő a nagy varázsló, a csodadoktor, a jószívű bankár; vagyis bármi, csak éppen az nem, aki ő valójában.
Vagy az is lehet, amit szintén elég sokan hisznek, hogy mi magunk kreáljuk magunk számára az istent, pontosabban: egy istent?
Kicsoda az Isten?
Az a megdöbbentő, hogy amikor az előbbi gondolatokat elmondtam, annyira nem is jártam távol az igazságtól! Mert Isten tényleg olyan valaki, aki kész mellénk állni, segíteni tud is, akar is, megnyerhető a jóindulata, megbocsátása, és olyan készségesen ajándékoz meg bennünket, hogy az szinte ámulatba ejtő. Csak éppen nem pont úgy, akkor és azzal, miként elképzeljük. 
Mert szerepbe az Isten soha nem kényszeríthető!
Emlékeztek még a „szólákra”? Azzal kezdődik mindegyik, hogy: EGYEDÜL!  Ez kizárólagosságot feltételez. Ez Istenre a legjellemzőbb: egyedüli, egyetlen és így ami hozzá kapcsolódik, tőle van, az is csak egyedi lehet!
Hiszed, hogy „mindenható”? Jól teszed, de ne egy témazáró eredményétől tedd függővé – amire ráadásul nem is készültél rendesen – hogy mire képes! SOLA SCRIPTURA: egyedül a bibliából tudod meg, ki ő és mit várhatsz tőle!
Hiszel az Istenben? Jól teszed, mert ez a hit nem érdemjegy, amit ki kell harcolnod, és nem is belépőjegy, amit jó magaviselettel lehet megváltani. SOLA FIDE: egyedül hit által! Nem kell kiérdemelned Isten szeretetét! A hit nem azt jelenti, hogy mindent értesz, mindenre tudod a választ, és soha nincsenek kétségeid. A hit azt jelenti, hogy akkor is kapaszkodsz Istenbe, amikor éppen nincs mindenre válaszod.
SOLA GRATIA: Egyedül kegyelemből! Na, ez gyanús… Kegyelemből? Vagyis ajándékba? Ingyen? Ellenszolgáltatás nélkül? Isten kegyelme nem fizetség a jó teljesítményedért, hanem ajándék a rászorultságodban. Nem azért szeret, mert rendben vagy. Azért fordul feléd, mert akkor is az övé vagy, amikor nagyon nem vagy rendben.
Azt hiszed, te kicsi vagy, az Isten pedig hatalmas, elérhetetlen, megközelíthetetlen? Na, itt jön a SOLUS CHRISTUS: Egyedül Krisztus. Nem kell neked felmásznod Istenhez. Krisztus jött el hozzád. Nem neked kell lépcsőt építened a mennyországig, az már megépült. A neve az: Jézus Krisztus!
A végén pedig: SOLI DEO GLORIA: Minden dicsőség az Istené, egyedül az övé! A reformáció utolsó nagy mondata helyre teszi a dolgokat: nem mi vagyunk a világ közepe, és Isten nem a mi személyes sikereink menedzsere.
Tehát továbbra is tanulj, dolgozz, küzdj, és bátran légy büszke a jól végzett munkádra. Csak ne hidd, hogy magad vagy minden eredmény egyedüli forrása. Az életed, a képességeid, a lehetőségeid, erőd, tehetséged sőt még a bukások utáni újrakezdés esélye is az Úristen ajándéka.
A reformáció nem azt mondja: „Nézd, milyen nagyszerű vagy!” Hanem ezt: „Nézd, milyen nagy és kegyelmes az Isten!”
Soli Deo gloria: Egyedül Istené a dicsőség! Nem azért, mert nekünk semmi értékünk nincs, hanem azért, mert az igazi értékünk is tőle van.
A reformáció egyik legnagyobb értéke, hogy Isten ismét bemutatkozik az embernek! Azért teszi, mert nem akarja, hogy kitalált arcot rajzoljunk neki. Nem akarja, hogy valótlan tulajdonságokkal ruházzuk fel. 
Nem akarja, hogy olyannak lássuk, amilyennek éppen szükségünk volna rá. Hogy legyen egy Istenünk, aki megírja helyettünk a dolgozatot, elintézi helyettünk a kellemetlen embereket, megoldja a problémáinkat, és lehetőleg ne szóljon bele az életünkbe. Aki akkor legyen mindenható, amikor nekünk szükségünk van rá, de lehetőleg ne legyen mindenható akkor, amikor mi szeretnénk a magunk urai lenni.

Isten azonban nem egy általunk megrendelhető szolgáltatás. Nem egy égi automata, amelyből a megfelelő gomb megnyomásával előhúzhatjuk, amire éppen vágyunk. És nem is egy szigorú ellenőr, aki arra vár, mikor hibázunk, hogy végre kipipálhassa a nevünk mellett a következő rossz pontot.
Isten nem akar a képzeletünk foglya lenni. Azt akarja, hogy megismerjük őt.
A reformáció ünnepén ne azt kérdezd: Mit jelentett a reformáció Luthernek, Kálvinnak vagy a 16. század emberének? Kérdezd meg inkább: Kicsoda nekem Isten? És vajon valóban őt ismerem, vagy csak azt az Istent, akit magamnak elképzeltem?
Ne azt várd, hogy Isten igazolja a te elképzeléseidet, hanem engedd, hogy ő igazítsa helyre azokat!
És amikor legközelebb megszólítod őt, ne az legyen a legfontosabb kérdésed, hogy mit kaphatsz tőle, mit intézhetne el neked, vagy miért nem úgy működnek a dolgok, ahogyan szeretnéd.
Csak egyszerűen ez: Uram, ki vagy te valójában? És ki lehetek én a te kezedben?
Iskolalelkészünk ma azzal a mondattal kezdte: a reformáció nem régi ünnep! Valóban így van. Tavaly nyáron ismerkedtem meg és barátkoztunk össze közösségi médiában a következőt osztotta meg. „Azzal köszöntöm protestáns barátaimat, testvéreimet, amelyet az új református énekeskönyv 821. éneke alapján így ismerünk: „Isten szívén megpihenve, forrjon szívünk egybe hát!” A reformáció nem elválaszt, nem akar senkiből ellenséget kreálni. Mindenkinek lehetőséget szeretne adni Isten helyes ismeretére!
Engedjétek, hogy az Úristen nektek is megmutassa valódi arcát!


Kapcsolódó képek




Figyelem! Az általad használt böngésző nem támogatott, így az oldalunk NEM működik, illetve nem jelenik meg TELJESKÖRŰEN! Segítségért kattints! Segítséget kérek!