Írország nem olyan Írta: Csapó Angéla 2023. január 27. 23:00 Egyéni kurzusok (pedagógusoknak) 89 Volt egy 5 részes rádióműsor 2004 környékén ezzel a címmel: Írország nem olyan. Ebben kutatók, fordítók és zenészek beszélgettek ír történelemről, irodalomról, zenéről és kultúráról. Megpróbáltak mélyebbre menni, mint a velünk élő közhelyek, ezért is volt a cím. Ez a műsor jutott eszembe, mikor ERASMUS+ képzésem harmadik délutánján a dublini EPIC Múzeum bejáratánál egy mérgesnek és iszákosnak tűnő, sörhasú, vöröshajú, zöldpólós alak képe fogadott azzal a felirattal, hogy az írek - nem ilyenek. A magyarázat mellette úgy szólt, hogy Google találatok száma alapján a legelterjedtebb vélekedés az írekkel kapcsolatban az, hogy kötekedők és haragtartók, sokat isznak és folyton krumplit esznek. Ezzel szemben ennek a lenyűgöző vizualitású múzeumnak, ami egyébként az emigráció és az írség témáját dolgozza fel elképesztő kreativitással és interaktívan, a bevallott célja azt megmutatni, hogy mennyivel árnyaltabb és gazdagabb ez a kép. De az emberek talán pont arra vágynak utazásaik során, hogy megelevenedni lássák a bennük élő közhelyeket egy városról, vagy népről, azt szeretnék átélni, amit eleve gondolnak, akkor érzik úgy, hogy valóban ott jártak, ha megtalálják és birtokba veszik a sztereotípiákat. Ezt már a nyüzsgő utcán gondolom, a Trinity College közelében, mert az utcai árusok a Whiskey Múzeum előtt a flancosabb szuvenírboltokhoz hasonlóan pontosan a hollywoodi filmekből és utazási brossúrákból ismert közhelyeket árulják: smaragdzöld és kelta mintás minden, koboldok és lóhere mindenütt. De én nem ezért jöttem. Írországgal először 1998-ban, a pécsi Janus Pannonius Egyetemen találkoztam, amikor Sulyok Andrea szemináriumán beleszerettem a kelta mitológiába. A helyzet súlyosbodott, mikor félévvel később elolvastam az első kortárs ír regényt egy másik órára, s onnantól kezdve nem volt visszaút. A következő 4 évben szinte mindent elolvastam, ami Írországról és ír irodalomból abban az internet berobbanása előtti korban hozzáférhető volt. Amivel az ember sokat foglalkozik, az otthonossá válik akkor is, ha idegen, és magával hozza a vágyat is, hogy felkeressük, ha helyről van szó, fizikai valójában is. Így hát, mikor 20 évvel később, 2022. augusztus 7-én éjjel fél tizenegykor kiszálltam az AirCoach-ból az O’Connell hídon és megláttam a Liffey-ben Dublin fényeit, vagy két percig csak a folyót bámultam, mert kicsit megrendített, hogy végre itt vagyok. Aztán kénytelen voltam gyorsan összeszedni magam, mert félórám volt megtalálni a 39A-s buszt, az utolsót aznap éjjel, ami a központtól 7-8 kilométerre fekvő szállásomra az UCD Campusra ki tudott vinni. Ez nem volt egyszerű, de már ezen az első éjszakán is átéltem, ami végül egyik legnagyobb élményemmé lett, hogy mennyire készségesen és udvariasan segít mindenki, ha kérem. Egyetlenegyszer sem éreztette velem senki, sem akkor, sem a későbbiekben, hogy hülye lennék, mert valamit nem tudok. Összesen 4 ember segítségével végül ¾ 1-re kerültem ágyba. Maga a képzés, a Best Digital Tools for Language Teachers a Europass Academy szervezésében, ami miatt ideérkeztem, hétfőtől péntekig tartott egy újabb helyszínen a 39A busz útvonala mentén, egy szürke köves templom udvarában meghúzódó ódon, szürke köves épületben a Harrington úton. A képzőnk, Sarajane Doogan ír volt, a csoport pedig 4 olasz, 3 spanyol, 3 magyar, 2 francia és egy cseh tanárból állt össze, akik mind különböző helyről érkeztek, és mindannyian számos alkalmazást próbáltak már ki az iskolabezárások idején. Ahogy várható volt, ez rengeteg spontán tudásmegosztást is jelentett, a képzőnk által első nap Padleten létrehozott, napokra lebontott kurzustematika, ami a tanult alkalmazások linkjeit is tartalmazta, folyamatosan bővült a saját megosztott jó gyakorlatainkkal. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni és nagyon sokat tanultunk egymástól, emberileg pedig igazi feltöltődés volt számomra ez a hét. A legjobban a cseh kolleganővel, Hanával barátkoztam össze. Vele gyalogoltam végig a városnéző séta kilométereit, jártam be az egynapos szombati kiránduláson a Moheri sziklákat, ittam Guinnesst a Molly Malone-szobor mellett és Galway Ale-t Galwayban. Az angol nyelv folyamatos használata furcsa hatással volt rám. Szerda este, mikor hazaértem a szállásomra, arra lettem figyelmes, hogy már akkor is angolul áramlanak a gondolataim, ha egyedül vagyok. Máskor is szoktam angolul gondolkozni, de ez most más volt, mintha a tudatfolyamom ideiglenesen átállította volna magát. Hana mondta még a legelején a 10 perces késésem kapcsán, hogy ne aggódjak, mindenhova csak először tart sokáig odatalálni. És tényleg. Csütörtöktől elkezdtem érezni Dublint délutáni mászkálásaink idején, a belvárosi részt legalábbis, egyre magabiztosabban tudtam, mikor hol vagyunk, és merre menjünk, ha adott A pontból B-be akarunk jutni. Szívemhez nőtt a 39A busz teljes útvonala. Bár sose érdekelt az építészet különösebben, alig tudtam betelni a házakkal. Megszerettem a Molly Malone-szobrot, ahol találkoztunk többször is, a Grafton street utcai zenészeit, különösen a rockbandákat, akik U2-t, Cranberriest, vagy más ír klasszikust játszottak, a napi rutint: reggel latte a jogi kar üvegépülete mellett az igazságról, békéről és szabadságról szóló idézeteket olvasgatva, aztán 17 perc emeletes buszozás a Baggot street-ig, amiről valamiért mindig a hobbitok jutottak eszembe, 9.00-től 14.00-ig órák szabad kávé, narancs és banánfogyasztással, aztán ebéd Hanával a templom udvarán (boltban vett szendvics, vagy ’wrap’), délután múzeumok, parkok, egyéb nevezetességek, este meg a kivilágított Dublin az ággyal szemben. Nem a sztereotípiákért jöttem. Magam sem tudtam, mikor a képzés helyszínét kiválasztottam, mit akarok én még Dublintól. De nagyon sokat kaptam ettől az úttól, valahogy úgy, ahogy a regények hősei vándorlásaik során. Nem jellegzetes szuveníreket hoztam haza, hanem sokkal többet: belső erőt és gondolatokat. Két verseskötetet és két regényt. És amikor az Ír Irodalom Múzeumában a legbelső szobában cetlikre megírhatta mindenki a saját versét, én is írtam egyet az ottlétemről, amit másnap reggel az utolsó kávé mellett csiszoltam le: Leaving UCD A place to be. Four or five green plastic chairs around a white table. The School of Law building is next with quotations written on its glass walls. Quotations about peace, justice and freedom. There's a paper cup of latte on the table 'Frank and honest' printed on its front and 'The moment of truth' on the backside. Here I am writing my journal in the first morning light. Without censorship as I learnt from an Irish poet yesterday visiting museum. Freedom is the clarity of thought and conscience. As long as you are let to have those by your body, you still have a chance of meaning.
